Fénytelen
nemzedék
Ha alkalma és lehetősége lett volna a nyugati múzeumokat megtekinteni, és ottani műtermekben első kézből megismerkedni mindazzal, amiről idehaza csak közvetítők útján szerzett tudomást, pályája bizonyára másképp alakult volna. Sorsa e tekintetben nem különbözött azon erdélyi magyar pályatárs művészekétől, akiket az első világháborút lezáró békeszerződés a magyar művészeti élettől elszakított, szakmai és külföldi kitekintési lehetőségeiket leszűkítette, s akiknek művészi berkekben addig ismeretlen kihívásokkal kellett szembenézniük.
A múlt század húszas-harmincas éveiben útnak indult művésznemzedék tagjai, a szakmailag vitatható szintet képviselő, sebtében létrehozott kolozsvári Szépművészeti Főiskolán, másodkézből átadott párizsi tanításokból igyekeztek minél jobb mesterségbeli tudásra szert tenni. Ezt a generációt, amelynek pályáját mindjárt elindulását követően a háború, majd a szovjet tankokkal megérkező új ideológia törte derékba, Szentimrei Jenő, találóan, „fénytelen nemzedék”-nek nevezte.
Valóban fénytelen volt, hiszen – nagy hátrányukra – ezek a művészek már Nagybánya fénykorát sem fogták ki. Bár a Zazar menti festőiskola szellemi kisugárzását és vonzását kétségtelenül érezték, és nyaranta beiratkoztak oda egyik-másik mester korrektúráira, az akkori „fiatalok” szakmai tudása jócskán elmaradt az „öregekétől”, akik ismereteiket és tapasztalatukat korábban Budapesten, Bécsben, Rómában, Münchenben, Párizsban vagy éppen a Nagybányán tevékenykedő magyar mesterektől szerezték. A hátrány nehezen ledolgozhatónak-behozhatónak bizonyult, s ez a későbbiekben éles véleménykülönbségek és szembenállások forrása lett.
Az egymásnak feszüléseket a nemzedéki differenciák, a különböző vezéregyéniségek köré szerveződött művészcsoportok közti ellentétek, a második világháború után pedig az új ideológiához történő eltérő mértékű alkalmazkodás és vonzódás okozta viták, s nemkülönben a szakmai és anyagi érvényesülést célzó csaták súlyosbították és tették rendkívül bonyolulttá, több esetben drámaivá.
Mindezek a körülmények nagymértékben befolyásolták Brósz Irma művészi pályáját is, amely nem volt könnyű, de a szocreál korszak által meghatározott adottságokhoz és lehetőségekhez mérten, eredménytelennek semmiképpen nem mondható. A kegyetlen történelmi körülmények és a könyörtelen ellenszél dacára, Brósz Irmának sikerült jól láthatóan beírnia a nevét az erdélyi magyar művészettörténetbe és megkerülhetetlen életművet alkotnia.
Brósz Irma monográfiájának árnyalt megírása, a művész rendkívül gazdag dokumentumhagyatékának az okán, remek lehetőséget kínált arra, hogy a szocialista realizmus korszakának erdélyi történetét, cselekményeit, körülményeit, sajátosságait és ránk örökített írott forrásait is közelebbről és tüzetesen megvizsgáljuk, hozzájárulva ezáltal ennek az eddig részleteiben ismeretlen és fel nem dolgozott időszak dokumentált feltárásához és megismeréséhez. Éppen emiatt tartotta fontosnak e monográfia szerzője, hogy a szóban forgó korszak legfontosabb feltárt dokumentumait a kötet függelékanyagába ágyazva, a Forrásközlés részben, teljes szövegükkel is publikálja.